Gondolatok mára

Április 2-a az autizmus világnapja. Hosszú ideje vonz az ő működésük. Vágyom megérteni a miérteket, a mozgatókat, a tartalmakat. Sok éve volt, hogy belenéztem egy kisfiú szemébe, és megláttam benne a csodát. Valamit, amit azóta sem tudok pontosan megfogalmazni, csak egy érzés, hogy ott van ebben a gyerekben minden. Az egész világ, és még annál is több. Töményen, összesűrűsödve, megfoghatatlanul. Ott van benne a rendszer, az ő rendszere, amit lehet, mi sosem érthetünk meg. Nem enged be. Nem azért, mert nem akar, csak nincsenek eszközei hozzá. Ott egy másik világ, ami lehet számunkra ijesztő, félelmetes, vagy vonzó, de közömbös semmiképpen. Megérint. Aztán menekülésre, vagy maradásra késztet.

Részemről az utóbbi. Azóta kerestem a kapcsolódást, de tudtam, ha itt az idő, megmutatja magát a hogyan is. Kicsit kevesebb, mit egy éve olvastam egy posztot egy kisfiúról. Autista. A mamája valami hihetetlen derűvel írt nagyon komoly dolgokról. Közönyös emberekről, akik nem tudnak mit kezdeni azzal, ha szembetalálkoznak velük "éles" helyzetben (hogy értsd: csuromvizes gyerek a szökőkút közepén). Elolvastam, és már nem csak a vágy, a hívás is megérkezett. És a gép elkezdett forogni. Szeptemberben már ott voltam köztük, megtörtént a kapcsolódás. Meghatározóak azóta is ezek a keddek, mikor velük, köztük lehetek. Három külön csoda, három tökéletes világ. Három, tökéletesen más világ.

Tanítanak. Türelmet, odafigyelést, elfogadást, szeretetet. Néha nehéz, néha nem találom a közös hangot, néha csak falakba ütközöm. De akárhogy is, közös fejlődés ez. És én hálás vagyok érte, értük...

fotó: Daniss-Bodó Eszter