Igazán

Alig egy hét, és egy újabb születésnap. Kerek. Fontos (?). 40.

Valamiféle összegzésre késztet. Pedig tudom, nincs jelentősége. Az idő nem létezik. Átmeneti állapot. A születés pillanatától haladunk valami felé, ami hittől, meggyőződéstől függően a vég, vagy valami újnak a kezdete. Hallgatok egy dalt éppen: Igazán. Azt énekli a dalszerző, aki immár 26 (!) éve kísér az utamon, hogy nem kérek mást csak elég időt. Elég időt: érteni, keresni, követni, szeretni Őt. És közben potyognak könnyek, jönnek emlékek. Az elmúlt majdnem negyven évből. Egyetlen érzés kíséri, a végtelen hála.

Mindenért, mindenkiért. Mindenért, amit megélhettem, és mindenkiért, aki társ (volt) ebben.

Nemrég, a napokban gondolkodtam, hogy ideje összeállítani a saját bakancs-listámat. Mi az, ami még kimaradt, mi az, amit még mindenképpen.

Fájdalmasan gyönyörű felismerés volt, hogy nincs lista. Nem tudnék olyan dolgot mondani, ami valódi vágy, valódi hiány. Sorolhatna az ego tárgyakat, tájakat, élményeket, de ha őszintén, befelé, önmagamba figyelek, pontosan oda jutok, hogy nem kérek mást, csak elég időt.

A legnagyobb fájdalom, amit lassan 15 éve hordozok, hogy nem volt elég időnk. Vajon megtanultam a leckét? Sokszor érzem, hogy nem jól csinálom. Hogy lehetne jobban, többet, máshogy.

Van még dolgom, tudom, talán most kezdődik a java. Van elég időm még? Van elég időnk még?